21 febr Meghökkentő művészeti alkotások, lenyűgöző épületek és fáradt végtagok jellemzik a Biennálé második napját
Posted at 13:30h
in Blog
Minden fáradtságunkat legyőzve harmadik napunkat Velencében egy finom olasz kávéval indítottuk, miközben volt időnk átbeszélni a nap további programjait. A délelőttöt a Biennálé másik nagy kiállító helyszínén terveztük kezdeni, az Arsenale-n, ami egy hatalmas hajógyáregyüttes volt és az 1980-as I. Nemzetközi Építészeti Kiállítás alkalmával vált a Biennálé szerves részévé és ad otthont azóta is a kiállításnak. Egy rövid séta után meg is érkeztünk a bejárathoz, ahol már a nyitás időpontjában rengeteg érdeklődő várakozott.
A kiállítást a Corderie termeivel indítottuk, ahol a főkiállítás művészeteinek sokrétű etnográfiája került színre, amelyből megpróbálunk egy rövid ízelítőt adni Nektek. (Igaz, a többezer alkotás közül nehéz kiemelni néhányat.) Az első terembe lépve Gabriel Chaile lenyűgöző szoboregyüttese fogadott Minket, ahol a művész családjának öt tagját ismerhettük meg a Rá jellemző stílusban. Chaile gyakran alkalmaz olyan anyagokat, formákat és archetipikus szimbólumokat, amelyek a Kolombusz előtti kultúrához kötődnek, és melyeket költői és humoros módon elevenít meg a nagyközönség számára. Alkotása során olyan tárgyakra támaszkodik, mint a fazekak és agyagkemencék, amelyeket gyakran ruház fel emberi vonásokkal, tulajdonságokkal. Szobrai a hagyományos argentin edények táplálkozáshoz, támogatáshoz és együttműködéshez való viszonyát idézik, a közösségi tevékenységeket, ebben az esetben különösen a gondoskodásra való képesség kifejezését egy családra mintázva. Tökéletes megfogalmazása ez a hagyomány és a technikai fejlettséggel megfűszerezett kortárs művészet bemutatásának.
Az Amerikai Egyesült Államok több művésze is megjelent egy térben álló kapszula falain belül, amit egy sci-fi szerző ihletett, aki a civilizáció születését nem a fegyverek feltalálásával, hanem a gondozás eszközeivel kötött össze. A Time Capsule IV. installáció alkotásai ezt az erőteljes metaforát jelenítették meg különféle formájú edények szimbolikus és metaforikus kapcsolataiként a természettel és a testtel.
Közülük is Ruth Asawa alkotásait emelnénk ki, aki a második világháború alatti fogsága idején Walt Disney animátoroktól tanult rajzolni és festeni, később pedig egy mexikói utazása során kosárfonási technikákat sajátított el, amely technika saját kísérleteit szolgálta a szobrászati könnyedség elérésével. Mindennapi ipari anyagokat használva, mint a durva sárgaréz, acél és a nehéz rézhuzal, kecses függesztett szobrokat kezdett el építeni, amelyek ugyan térbeliek, de nincs belső tömegük, így utalva az edények tömegére is. A részletgazdag, finom kidolgozottság mellett a szoborkompozíció fény-árnyék játéka is említésre méltó, aminek köszönhetően a függesztett szobrok mind a falon és a padlón is „tükröződtek”, így egy felnagyított, még aprólékosabb képét mutatták a gondosan szőtt hálórengetegnek.
Jakup Ferri, a koszovói származású művész textil munkáit The Monumentality of the Everyday címmel mutatta be, ahol közösségépítő szándékkal albán, koszovói és suriname-i nőkkel dolgozott együtt. A kiállításon festményeket, hímzéseket és szőnyegeket mutatott be, amelyeket gyermekrajzok, egy számítógépes játék grafikája és a népművészet elemei ihlettek. A képeken a művész szürreális rajzai jelennek meg, amelyek mindennapi jeleneteket ábrázolnak állatokkal, gyerekekkel és utópikus építészettel. A monumentális térbe lépve, színek és formák kavalkádja fogadott Minket, ahol a falakra ívesen felfutó tradicionális mintázatú szőnyegeken megpihenve volt időnk elmélyülni a részletekben.
Az Arsenale után éreztük, hogy szükségünk van egy rövid pihenőre, hiszen nemcsak a lábunk fáradt el a sok lépéstől, de ennyi alkotás szemrevételezése után sajnos az emberi szem és agy is, így elindultunk megkeresni az ideális helyszínt egy délutáni kávé és prosecco elfogyasztásához. Első helyszínünk a T Fondaco Dei Tedeschi bevásárlóközpont volt, ahol Velence legszebb panorámás kávézója található. Sajnos szabad hely hiányában erről le kellett mondanunk, viszont belsőépítész szemmel így is megérte ide betérni, hiszen a csodálatosan felújított épületben az elegáns ruhák mellett lenyűgöző belsőépítészeti részletekkel is találkoztunk. Ezután a Rialto híd felé vettük az irányt és nagy szerencsénkre épp előttünk szabadult fel egy asztal a híd lábánál, ahol a finom falatok és a prosecco mellett, a lenyűgöző látvány és a nap melege is segített ráhangolódni a délutáni programokra.
A nap hátralévő részében a városi séta mellett csak egy helyszínre terveztünk elmenni, a Querini Stampalia Fondazione múzeumba, ahol a Querini család lélegzetelállító rezidenciáját látogattuk meg, ami teljes pompájában, eredeti bútorokkal, festményekkel és tárgyakkal várja a látogatókat. A mi látogatásunknak két másik oka is volt, hiszen Carlo Scarpa híres építész a műemlék épület földszintjén belső és külső tereket is tervezett 1961-ben, illetve a Biennálé ideje alatt Danh Vo és Isama Noguchi kiállítása is itt került bemutatásra. Igazán érdekes, hogy egy ilyen impozáns történelmi helyszínen hogyan mutat be egy kortárs művész és hozza játékba az újat a régivel. Noguchi ikonikus Akari lámpáinak széles méret és forma választéka került be az impozáns terekbe és világította meg a körülötte lévő tárgyakat és alkotásokat. Ez az ikonikus darab a japán chochin lámpákon alapult és az amerikai design esztétika befolyásolta, hogy végső formájában tündököljön. Az eperfából készült papírszerkezet kiváló példája a hagyományos és a modern áthidalására. Vo pedig egyfajta élő archivumként prezentálta munkáit, ezzel is reflektálva a város egyik legnagyobb könyvtárára, aminek szintén a múzeum szolgál otthonául.
