24 jan Élethű szoborinstallációk, gigantikus méretű szobrok és egy álomvilág pillanatképei: az Art Biennálé-n jártunk
Néhány hónapja rendezték meg az 59. Velencei Művészeti Biennálét, amire mi is ellátogattunk. A kiállítást a 2021-es évről halasztották 2022-re és a The Milk of Dreams vagyis az Álomtej címet viselte, ami az álomvilág és annak képzőművészeti vetületeit járja körbe. Minden ország kiválaszthatott egy vagy több művészt, akinek alkotásain keresztül képviselte hazáját és mutatta be a bolygó állapotáról alkotott véleményüket. A biennálé kurátora, Cecilia Alemani a témáról a következőt nyilatkozta: „Történetet mesél el egy olyan világról, melyben léteznek hibrid teremtmények és mágikus lények, és ami a szellem egy fajta felszabadulását ünnepli, amit a pandémia alatt nagyon hiányoltunk. A cím sokféleképpen értelmezhető, de szerintem mutatja az álomszerű dimenzió szerepét és egyfajta szürrealizmust a kiállításban.”
A kiállítás több helyszínen zajlott, szóval egy hétvége alatt szinte lehetetlen bejárni az egészet, így első reggelünkön már korán útnak is indultunk és első állomásunknak a Giardini della Biennálé-t választottuk. Ez egy nagy, elkerített park Velence történelmi központjának szélén, a Castello negyedben. A területen 30 kiállítási pavilon helyezkedik el, amelyek két évenként változtatják arculatukat a kiállítás ideje alatt. Az első rendezvény 1895-ben került megrendezésre és a modern pavilonokat minden ország a saját arcára tervezte a rá jellemző vonásokkal és építészeti megoldásokkal, így tervezői szemszögből is igen érdekes volt már az épületek külső megjelenése is.
Már rögtön az első pavilon, amit meglátogattunk egy igazán drámai hiperrealisztikus világot tárt elénk, ami egy hibrid korszakba repített Bennünket és a dán vidéki élet történelmi múltját keverte a sci-fi világból ismert jelenségekkel. Az épületbe lépve egy romos, dán parasztházban találtuk Magunkat, ahol egy háromtagú kentaur család élt és halt, ami első pillanatban még nem volt egyértelmű, hiszen nem ismertük a történetüket és nem tudtuk, hogy a jelenben vagy a múltban vagyunk éppen. Az első terem egy istálló hangulatát keltette, ahol egy nőstény kentaur feküdt a meghökkenésig valósághű ábrázolásban (háromszor kellett megbizonyosodnunk róla, hogy valóban „csak” egy szobor terül el előttünk). A nőstény nyitott szemekkel feküdt, körülötte vér és lábai között kék buborékban egy magzat volt látható. A következő terembe lépve a hím kentaur látványa tárult elénk, aki a mennyezetről lógott lánccal a nyakában, körülötte pedig elszórva a szerszámaik és ételeik voltak. Ki ez a család és mi történt Velük és a világgal, amelyben élnek? Uffe Isolotto We Walked the Earth szoborinstallációja megdöbbentő és kísérteties, ami rengeteg kérdést tárt elénk, elgondolkodtatott Bennünket és napokig a hatása alatt voltunk.
A múltat elhagyva a jövő felé vettük az irányt és a koreai pavilonban öt nagyszabású kinetikus installációt vettünk szemügyre, melyek megálmodója Yunchul Kim volt, aki zenei tanulmányainak köszönhetően a zenét állította művészete központjába. Kiállítása ötvözte a technológiát a mitológiával, amelyben az anyagot és a részecskéket költészetté, művészetté és filozófiává alakította. Ezt az elméletét pedig drámai módon valósította meg a Chroma V óriás installációjában, amely első ránézésre nem dönthető el egyértelműen, hogy mit is ábrázol. Tökéletesen hasonlít egy dinoszaurusz csontvázra, de az 50 méter hosszú, speciális csomókba hurkolt, halszerű pikkelyekkel burkolt szerkezet valójában a művész által generált algoritmusok sora. Igazán lenyűgöző volt testközelből megcsodálni ezt a gigantikus méretű élő és lélegző sejtekként viselkedő szerkezetet, mely rétegei finoman és hipnotikusan változtatták fényességüket és színüket.
A zene és a technika érdekes összhangja több művészt is megihletett a kiállítás alatt, amiért sokan díjat is kaptak, így az 59. Velencei Biennálé legjobb nemzeti részvételéért járó Arany Oroszlánt a Brit pavilon nyerte Sonia Boyce és Emma Ridgway által létrehozott installációjával. A termekbe lépve csodálatos női hangok csendültek fel és egy pillanatra el is bizonytalanodtunk, hogy véletlenül egy hangstúdióba tévedtünk vagy ez valóban a kiállítás része. A kivetítőkön olyan nagy énekesnők vokális improvizációit láthattunk, mint Jacqui Dankworth, Poppy Ajudha, Sofia Jernberg, Tanita Tikaram és Errollyn Wallen. A művész rendkívül innovatív és kísérletező megközelítése, audiovizuális elemei igazán kortárs megfogalmazása volt témájának, amely megkérdőjelezte a művészet készítésének személyét és a szerzőség kapcsolatát az ötletek gyors formálódásával.
Ha már a zene különböző művészeti megfogalmazásait járjuk körbe semmiképpen nem hagynánk ki a felsorolásból az igen szélsőséges Marco Fusinato által megálmodott Ausztrál pavilont sem, ami közel 200 napon keresztül volt hangos egy elektromos gitártól. A lenyűgöző épületegyüttesek között sétálva egy igen érdekes és annál hangosabb gitár hangjára lettünk figyelmesek, amely felkeltette érdeklődésünket, így, követve a zenét egy hatalmas fekete épület előtt találtuk Magunkat. Belépve kaptunk egy fülest, ami csak alig védett meg minket a művész és Alexie Glass kurátor által létrehozott kísérleti zajprojekttől, amely szinkronizálta a hangot a képpel. A teremben egy óriás kivetítőn képi installáció ment (ami már önmagában is lenyűgöző volt), miközben erős fények villogtak. A művész az érdeklődőknek háttal ült, és töretlenül gitározott. (valószínűleg ő egy jobb minőségű fejhallgatót kaphatott, mert a mi 30 másodperces látogatásunk a pavilonban a látottak alapján hosszúnak mondható). Az installáció igen megosztó (bár mi szerettük minden másodpercét), így nem csoda, hogy Marco a saját alkotásával kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy véleménye szerint a látogatók többségének nem lesz a kedvence.
Simone Leigh gigantikus szobrai mellett lehetetlen szó nélkül elsétálni, így nem meglepő, hogy az általa megálmodott és átalakított amerikai pavilon előtt földbe gyökerezett lábbal álltunk és csodáltuk a nádfedeles szoknyával (utal néhány szobrára is) és faoszlopokkal körbevett épületet, amely középpontjában a művésznő 7 méter magas mellszobra várta a látogatókat. A klasszikus építészetet eltakaró installáció Thomas Jefferson Monticello ültetvényére emlékeztetett, ahol több mint 400 rabszolga ember élt és dolgozott élete során. Leigh munkássága alatta fekete női testet tárja fel, vizsgálja hogyan ábrázolták és használták azt mások és hagyja ott erőteljes kéznyomát szobrain. A pavilon minden egyes terme egy új képet adott az általa elképzelt testről és egytől egyig magával ragadott Minket. Nem is csoda, hogy a nemzetközi kiállításához való legjobb hozzájárulásért járó Arany Oroszlán díjat Simone Leigh kapta Brick House (2019) című szobráért, amelyet a zsűri alaposan kutatott, virtuóz módon megvalósított és erőteljesen meggyőző monumentális szobornak minősített.
Igaz, a Biennálén nem ez volt az utolsó pavilon, amit megnéztünk, de számunkra a legfontosabb, így szerettük volna ezzel zárni az első napi beszámolónkat a kiállításról, hiszen nagyon nagy büszkeséggel látogattuk meg a magyar épületet, ahol Keresztes Zsófia After Dreams installációja teljesen lenyűgözött Minket. (Ő a harmadik női művész, aki lehetőséget kapott, hogy bemutatkozhasson a magyar pavilonban.) A művésznő az identitás keresés és a testek metamorfózisa témájához Szerb Antal 1937-es, Utas és holdvilág című regényének egy epizódját vette kiindulópontjául. A művésznő költői hasonlatként használta a művet a pavilon egész területét egybe kezelő installációjához, amely az építészet, a szobrászat és az iparművészet határai között mozgott, jellegzetesen női perspektívával. Zsófia szobrai folyamatosan fejlődnek, a fényes üvegmozaikokkal borított formák mindig más karaktert öltenek (mellesleg azon kívül, hogy imádjuk a mozaik felhasználásának minden formáját, a magyar pavilon külső megjelenésében is több helyen visszaköszön), így változtatva jelentésüket is. A kiállítótérbe érkezve polisztirolból készült szobrokat találtunk, amelyeket egy lánc kötött össze, ami finoman vezette az ide látogatót a szürreális világban, ahol néhol elbizonytalanodtunk, hogy mit is látunk. Az aprólékos munkával elkészült szobrok között, amelyekre a művésznő minden mozaik darabot egyesével illesztett fel, találtunk eső- vagy könnycseppre hasonlító formákat is, de a test különböző belső és külső szervei is fellelhetőek voltak.
